Valakit pusztán egy rémisztő plakáttól is kiráz a hideg, mások azonban a legijesztőbb filmektől sem esnek pánikba. Vajon mi okozza a félelmet? Honnan ered és milyen hatása van? Na és a legfontosabb kérdés, miért szeretünk borzongani?
Mi a félelem?
A félelem egy olyan érzet, amelyet valamilyen általunk észlelt fenyegetés vált ki. E mechanizmus egészen az ősidőktől fogva a részünk, meghatározta az egész emberiség történelmét. Számos különféle élethelyzettől félhetünk, ám bizonyos tárgyak, hangok esetleg élőlények is kiválthatják. Fontos megjegyezni, a félelem nem azonos a szorongással, hiszen félni mindig külső inger alapján tudunk. A félelem általában egy jövőbeli esemény bekövetkeztétől való rettegés, aminek nem mindig egy megtörtént esemény tapasztalatai biztosítanak táptalajt. Általában a harcolj vagy menekülj evolúciós rendszer az amigdalába, az agy érzelem feldolgozó központjába küldi az információt, az ingerfeldolgozás után pedig a helyzettől függően kialakul a változó mértékben érzékelt félelem. A Columbia Egyetemen egyébként rájöttek arra, a félelem igenis uralható, ugyanis nagyfokú érzelmi kontroll alatt az amigdala nem mutat akkora aktivitást, azaz a félelem mértéke is jelentősen csökken ilyenkor. Az amigdalából induló válasz során a test fizikai változásokon megy keresztül, például megfeszülnek az izmok, a pupillák kitágulnak, a légzés felgyorsul, libabőr és verejték futja el az ember bőrét. Alapvetően kétféle félelmet különböztetünk meg egymástól, a velünk született félelmet illetve a tanult félelmeket.
Miért félünk a horrorfilmektől?
Számos kutatás vizsgálta már, miért is félünk annyira olyan dolgoktól, amik nem is lehetnek hatással ránk, például egy félelmetes kép vagy egy horrorfilm. A Jénai Egyetem kutatói vizsgálatokat végeztek, hogy fényt derítsenek a titokra, és rájöttek, hogy a horrorfilmek nézésekor nem kapunk félelemingereket az amigdalába. Az érzelemközpont túlműködése helyett a vizuális ingereket felfogó agyi területek lépnek működésbe. Érdekes ténnyel állunk szemben, hiszen az agyban nem zajlik le semmiféle félelemre utaló reakció, sokakat mégis leveri a víz egy-egy félelmetes jelenet láttán. Mi is akkor az a cidrifaktor, ami minden horrorfilmben benne van? A műfajnak megvan a maga receptje, ami fogyaszthatóvá teszi ezeket a filmeket. Kivételt képeznek ez alól persze az úgynevezett Zs-kategóriás horrorok, amik már inkább viccesek, mintsem félelmetesek. A jó horror kategóriájának fő alappilléreit képezik a következő kikötések: a filmnek feszültséget kell teremtenie, fenn kell tartania a néző figyelmét egészen a tetőpontig, ahol is várható a feltételezett megoldás. A horrorok általában alapvető félelmekre építenek; el tudunk különíteni állatokról/szörnyekről szóló filmeket, például veszett kutyákról, óriáskígyókról, pókinvázióról kreált képkockákat, illetve vannak úgynevezett érzékfelettitől való félelem, mint például az ismeretlentől (idegenek, szellemek, halál stb.) való félelem. Ha ezek megvannak, még nem állhatunk készen a rettegésre, hiszen tovább adalékanyagok szükségesek egy ütős film elkészítéséhez. A szereplők kialakítása nagyon fontos. Vegyük először a főszereplőt. Legyen szó nőről, férfiról, idősről, tiniről, a horrorfilmek főszereplői valamiért mindig magunkkal vagy környezetünkkel azonosítható figurák. Mindenkit ért már veszteség, ezért a gyermekét gyászoló anya azonnali katarzist vált ki a nézőből. Az elvált férj, a kiközösített tini, a magányos öregúr vagy özvegyasszony mindennapi életünk szereplői is lehetnének, közeli vagy távolabbi ismerőseink vonásaira, sőt, akár a saját tulajdonságainkra is ismerhetünk bennük. Ez kerül a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig belehelyezhetjük a gonoszunkat.
A horrorfilmek gonoszainak is több fajtája van, akad a termetes gyilkoló gép, aki párhuzamba állítható azokkal a személyekkel, akiket mindig is utáltunk, mert talán ártottak nekünk, a kegyetlen szülő, akikben saját szüleink negatív tulajdonságait látjuk. Különféle speciális félelmeink is testet ölthetnek, például bohócok, halott kislányok (a gyerekek nagyon parák!), kísértetek és űrlények formájában. Ezek mind-mind az ismeretlentől, idegenektől való félelmeinket táplálják. Ugyan tudjuk, ami a vásznon folyik, az nem valóság, mégis olyan ősi vagy mély félelmeinket, traumáinkat idézi fel a film, hogy önkéntelenül is borzongani kezdünk. A dolog itt persze nem áll meg teljesen, hiszen egy hozzávaló még hiányzik a tökéletes filmhez, mégpedig a zene. A horrorfilmek zenéit különleges módon állítják össze. Ha belegondolunk, a természetben a különféle hangmagasságokhoz érzeteket társítunk. A magas hangok, mint például a madárcsicsergés, kellemes érzést vált ki belőlünk, míg a mélyebb tónus, tegyük fel, egy állat morgása, rettegéssel tölt el. A horrorok esetében ez pontosan fordítva működik, minél magasabb a zene, annál közelebb érezzük a félelmet kiváltó dolgot. Újabban a horrorfilmek bevett trükkje az úgynevezett jumpscare, amit legegyszerűbben úgy lehet magyarázni, hogy valami kellő előkészítés után berobban az ember arcába, mi pedig hanyatt esünk a székünkkel. A jumpscare nem egyenlő a félelem kiváltásával, pusztán megijedünk, a test görcsös reakcióját idézi elő.
Mégis miért élvezzük ezeket?
Ismét egy bonyolult kérdéskörbe ütközünk, ugyanis nincs egyértelmű válasz rá. Amiért nem mindenki szereti a műfajt, nem találunk mindenkire vonatkozó, helytálló állítást. A pszichoanalízis megszületése óta számos elmélettel próbálták magyarázni a félelem iránti kötődésünket. Az egyik elmélet szerint az ember mindig is vonzódott a rettenetes, brutális dolgokhoz. Egyrészt mert a gyilkosság tiltott dolog, kultúránk régóta elítélt szokása, így okkal lehetünk kíváncsiak, másrészt pedig az emberek horror–nézés közben egyfajta felszabadító érzést élnek át. Egy elég radikális elmélet szerint a horrorok hasonló tematikára épülnek, a gonosz elnyeri méltó büntetését, esetenként pedig a kétes múltú szereplők válnak a gyilkos vagy szörny áldozatává. Az emberek igazságérzete mindig is megkövetelte azt, hogy a bűnös bűnhődjön. A horrorokat akkor élvezzük igazán, mikor ez valóban meg is történik. Egy másik elmélet szerint sokan az extrém élményeket keresik a horrorokban, vagyis az adrenalin hajszolása miatt falják sorra az ijesztő filmeket. Néhány kutatás bebizonyította, hogy a horror valamilyen szinten az igényeink kielégítése miatt olyan népszerű. Az empátiával összefüggésbe hozható, tudunk-e azonosulni a főszereplővel. Ha igen, sokkal nagyobb borzongást élünk át a film nézésekor, ám ha nem, a gyilkolás örömmel tölt el bennünket, a film pedig ugyanolyan szórakoztató mindkét esetben.
A horrorfilmek kissé hasonlítanak az álmainkra. Ha belegondolunk, ugyanolyan irracionális események történhetnek mindkét esetben. A horror arra szolgál, hogy szembenézzünk legbelsőbb félelmeinkkel, megismerjük az ismeretlent, és elgondolkodjunk, vajon mennyire vagyunk bátrak.
