Minden szülő a legjobbat akarja a porontyának. Ezért bármit megtennének, ám néha az eszközök, amiket választanak, nem épp pozitívan hatnak a gyermek lelki fejlődésére. Ők a mérgező szülők, akik lehet, a gyerek előbbre jutását helyezik fókuszba, mégsem azt a célt érik el, amit kitűztek maguk elé.

Az önmegvalósítók

Elsőre prímán hangozhat, ha valaki megvalósítja önmagát, azonban nem mindegy, hogy milyen módon teszi ezt. Sokan olyan életet élnek, amit valójában nem maguk választottak, vágyaikat pedig egy gyermek születésével akarják beteljesültnek tudni. Legyen szó arról, hogy anyukát kivágták az egyetemről, vagy apukából sosem lett élsportoló. A szülők mániákusan igyekeznek azt az életet a gyermekre erőltetni, amit valójában saját maguk akarnának élni. A hiba ezzel csupán az, hogy a gyermeknek mindenképp egy kijelölt úton kell végigmennie, a változtatásra pedig nem adatik lehetősége. Persze nem arról van szó, hogy ne segítsük a gyermeket egy jó iskola kiválasztásában, esetleg egy hozzá vélhetően testhezálló szakma kipróbálásában, hiszen ha lehetőséget kap a változtatásra, kellő érzelmi biztonságot nyújtanak neki a szülők, sikeres felnőtt válik belőle. Ellenkező esetben a gyermek egész életében megfelelési kényszerrel és szorongással fog küzdeni, ráadásul döntésképtelensége a szülőktől való elszakadás után is meglévő problémát fog jelenteni. Egészen durva esetei is vannak az efféle hozzáállásnak, mikor a szülő még a gyermeke felnőttkorában is beteges irányításmániában szenved. A teendő tehát az aranyközépút megtalálása, ami valljuk be, brutál nehéz feladat.

A szeretettel üzletelők

Egyes szülők úgy érzik, a gyermek tartozik nekik azért, mert felnevelték, etették, ruházták, embert faragtak belőle. Normál esetben a gyermek mindig érez valamiféle bűntudatot, hogy nem tud eleget tenni a szüleiért viszonzásul, ám vannak olyan anyukák és apukák, akik szinte sportot űznek abból, hogy érzelmileg zsarolják a gyermeket, hogy attól kicsikarjanak valamit. „Feladtam érted az egész életem, így hálálod meg?” vagy éppen „Elment rád az egész fiatalságom, mégis így viselkedsz!” esetleg „Azok után, amit érted tettem, tartozol nekem!” – hangozhat el az ingerült, üzletelő szülő szájából. Szögezzük le, egy valamirevaló szülő sosem vár el semmit a gyermekétől azért cserébe, hogy felnevelte. Mivel nem a gyermek akart megszületni, hanem a szülők döntésének eredménye, így nagy kegyetlenség elvárni bármit is a gyerektől, ami kompenzálja a ráfordított időt és energiát. A megfelelési kényszer ezúttal is kialakulhat, ráadásul az ilyen beállítottságú szülőkkel szemben nem alakul ki feltétlen bizalom a gyermek részéről. Pozitív tetteiket állandó üzleti tevékenységnek fogja tekinteni. Normális esetben a gyermeknek nem kell mondani, hogy viszonozza a „szívességet”, hiszen a szeretet, amit a szülők iránt érzünk, mindig abban fog motiválni, hogy segítsük őket ott, ahol csak tudjuk. Ez az érzelem pedig soha semmilyen kapcsolatban sem képezheti üzlet tárgyát.

A túlontúl szigorúak

Sokan úgy gondolnak a szülői létre, mint egy főnök-beosztott kapcsolatra. A szülő megmondja a tutit, a gyerek pedig szó nélkül tűri és csinálja. Egy bizonyos pontig talán működhet is, ám eljön az az idő, amikor a gyerek vagy megpróbál kitörni a nyomás alól, vagy összeroppan tőle. Biztosan mindenki életében egyszer találkozott már azzal a típusú emberrel, aki mindennemű gyengédséget száműz a szülő-gyermek kapcsolatból, csupán az eredmények érdeklik. Tutujgatásra nincs szükség, hadd sírjon a gyerek, majd abbahagyja, és megtanulja, hogy kell keménynek lenni. A lehető legrosszabb, ha a gyermeket megfosztjuk az érzelmi biztonságtól. Tovább rontja a helyzetet, ha ez dühvel párosul, például a gyermek kudarcát haraggal kezelik, azaz megbüntetik, vagy érzelmi bántalmazásnak teszik ki a csemetét. Hosszútávon ezt a fajta viselkedést a gyermek is átveszi, felnőttkorában pedig képtelen lesz higgadtan reagálni egy esetleges kudarcélményre. További hozadéka, hogy a gyermek egy idő után képtelen lesz kimutatni az érzelmeit, fél, esetleg szégyelli őket, így az állandó elfojtástól komoly mentális vagy fizikai betegségek alakulhatnak ki.

A „viccelődők”

Nem csak a szülők, szinte bárki eshet abba a hibába, hogy túltolja a poénkodást. A legbántóbb egy gyerek számára az lehet, ha a saját szüleitől kell hallja, hogy valami nincs rendben vele. Túl magas, túl kövér, túl lassú a felfogása, túl nagy a lába, túl kuszák a fogai, szinte bármilyen hibát lehet találni akárkiben. Egyes szülők előszeretettel viccelnek gyermekük vélt „fogyatékosságán” a család előtt, még rosszabb esetben barátok vagy ismerősök körében. Az „ostoba vagy mint a föld” vagy „akkora vagy, hogy egyszerűbb átugrani mint megkerülni” és a „lányom, ezentúl csak répát ehetsz, akkora fogaid vannak” típusú „vicces” oda-odaszólások igen komoly sebet tudnak ejteni egy fejlődésben és önmegismerésben lévő gyermek önbecsülésén. Mivel elméletben minden szülő számára a saját gyermeke a legszebb, ezért semmiképp se gúnyolódjunk rajta, pláne olyan miatt, amiről igazán nem tehet. Ha kritikát fogalmazunk meg a gyermekkel szemben, célszerű azt nem kritikaként, inkább javaslatként tálalni, például ha a porontyot szeretnénk lebeszélni a boltban egy csúnya, csicsás cipőről, amiről tudjuk, hogy úgysem fogja soha felvenni. Ebben az esetben sem az ízlésvilágát kell kritizálni, nem a gyereket kell a földbe döngölni, csupán finoman rá kell vezetni például egy másik modell megvételére. A szülői praktikák tárháza kimeríthetetlen e téren, nem árt kreatívnak lenni, hiszen a gyermek önbecsülésébe gázolás hosszútávon önértékelési problémákhoz, testképzavarhoz és túlzott önbizalomhiányhoz vezet.

A gyermekverők

Az, aki folyamatosan bántalmazza a gyermekét, legyen szó pofonról, fenéken billentésről, hideg zuhany alá tartásról, hajtépésről, bármiről, az gyermekbántalmazónak minősül. Manapság egyre több a vita, egy-egy pofon belefér-e a nevelésbe, hiszen a szülő sokszor képtelen már hogy hatni az elkanászodott gyermekre. A gyermekek pártját fogók azt vallják, egy fizikai és értelmi fölénnyel rendelkező ember nem üthet meg egy nála kisebb, védekezésre képtelen gyermeket. A bizalom megszakadásával az nevelődik a gyermekbe, hogy bármilyen konfliktusra erőszak a válasz, így maga is hasonlóképp fogja rendezni a későbbiekben a nézeteltéréseit. A szülőkkel való kapcsolat megromolhat, mivel maga az anya és az apa képe önmagában szorongást vált ki a gyermekből még felnőttkorban is. Ez mindenképp a család széteséséhez vagy legalábbis működésképtelenségéhez vezet. Sajnos nem ritka esetben a gyermekek tinédzser– vagy felnőttkorukban agresszióval lépnek fel a bántalmazó szülő ellen, és egy-egy pofon alkalmával visszaütnek. További elborzasztó tény, pszichológusok megállapították, egy bántalmazott gyermek maga is vagy bántalmazóvá válik, vagy pedig nagy százalékkal egy bántalmazó kapcsolatba kerül.

A magánszféra megsértői

A szülő számára nehezen feldolgozható tény, hogy gyermekük megnő, már nem az az édes kis tutujgatnivaló kisbaba, aki egykor volt. Sokan képtelenek ezt elfogadni, viselkedésük nem formálódik a gyermek korának változásával. A gyermekek tinikorban a legsérülékenyebbek, ilyenkor keresik ugyanis önmagukat. Testi változásaikat nemritkán szégyenkezve tapasztalják, épp ezért kell odafigyelni arra, hogy véletlenül se nyissunk rájuk kopogás nélkül például a fürdőszobában, vagy zavarjuk meg őket akkor, mikor a vécén ülnek. Durva esetekben a szülő indulattal kezeli, ha gyermeke takargatja magát, vagy éppen nem oszt meg vele mindent. Nincs mit tenni, tiszteletben kell tartani, hogy a gyerek lassacskán felnő, mivel ellenkező esetben maga sem fogja tudni, hol húzódnak a határok két ember között, ráadásul a trauma, amit például többszöri rányitás okoz, gátolhatja a gyermeket egy normális párkapcsolat kialakításában.

A szeretettel fojtó

Sajnos az sem megoldás, ha túlszeretjük a gyereket, méghozzá két okból kifolyólag. Többen esnek bele abba a hibába, hogy attól tartják magukat jó szülőnek, ha mindent megadnak a gyereknek. Új játék, új telefon, új számítógép, listaszerűen szerzik be a gyermek legújabb kívánságait. A gyermek szeretete sosem attól függött, kinek mennyi pénze van – és ezután sem fog. Az egyetlen, amit el lehet érni ezzel a hozzáállással, hogy a gyermek sosem fogja megtanulni értékelnie, amije van, állandó követelő magatartásával pedig a végletekig kiszipolyozza a szülőket még felnőttkorban is. A túlzott szeretet megadásával is ugyanez a helyzet, hiszen ha a szülő túlságosan magához láncolja a gyermeket, például agyonfélti vagy agyontutujgatja, a gyerek sosem válik önállóvá. Nem sajátítja el az ismereteket, ami az élethez szükséges. Például sosem tanul meg főzni, nehogy megégesse vagy megvágja magát, vagy sosem utazhat, nehogy elrabolják vagy baleset érje. A gyermeket úgymond buborékban tartó szülők megfosztják a teljes értékű élettől a gyermeküket, akik később jellemzően önbizalom hiányosak lesznek minden téren, legyen az munka vagy párkapcsolat.

Szülőnek lenni nem könnyű feladat, és lássuk be, ők is emberek. Hibázhatnak, tévedhetnek, nekünk pedig az a dolgunk, hogy elfogadjuk ezt. A legtöbben elmondhatjuk magunkról, a szüleink mindent megtettek értünk, feltétlen szeretettel és bizalommal támogattak minket, így egy óriási köszönömmel adózhatunk minden olyan anyukának és apukának, aki erejükön felül vizsgáztak ötösre szülőségből. Köszönjük!