A válasz talán elsőre igen lesz, de biztos vagy benne? Sokaknak ugyanis nem a lélekjelenléten múlik, hogy képesek-e egy bajbajutott embertársuk segítségére sietni.

A járókelő effektus

A pszichológusokat már régóta foglalkoztató kérdés, vajon miért csak néhányan vagyunk hajlandóak segíteni ismeretleneken, hogyha egyértelműen észleljük, hogy baj van? A kérdés a fókuszba 1964 után került, mikor is egy egész háztömb nézte végig, ahogy Kitty Genovese-t lakásának kapuja előtt megtámadják. A fiatal lány vérző sebei ellenére eltámolygott az utca végéig, majd segítségért kiáltott. 38 ember hallotta vagy látta a támadást, mégsem értesítette senki a hatóságokat. A nyomozók tehetetlenül álltak az eset előtt, hiszen a józanész azt diktálná, hogy ilyen helyzetben minimum egy segélyhívással támogassuk embertársunkat. A médiában óriási visszhangot keltett az eset, a pszichológusok pedig azonnal lecsaptak az ügyre. Végül 1968-ban az a megállapítás született, hogy az ember fejében akaratlanul is a miért éppen én? – kérdés ötlik fel vészhelyzet esetén. Ha több szemtanú is a helyszínen tartózkodik, felötlik a gondolat, miért éppen neki kellene odamennie, hiszen a többiek sem csinálnak semmit. A tudósok számtalan kísérletet végeztek, míg nagyjából behatárolhatóvá vált e viselkedés mechanizmusa. Megfigyelték ugyanis, hogy a legtöbb tétlenkedő szemtanú a másikra vár, így ördögi kör jön létre, hisz gyakorlatilag értékes perceket veszítenek azzal, hogy a másik lépését figyeli. Ezzel ellentétben pozitív hatása is van ennek az effektusnak, mivel az is kiderült a kísérletekből, ha egyvalaki a bajbajutott segítségére siet, előbb-utóbb a csoport is csatlakozik a segítségnyújtók köréhez.

Mások példájának követése

Az emberi viselkedés alapját szinte mindig az határozza meg, hogy másokhoz viszonyulunk, mások példáit követjük. Ez lehet pozitív és negatív példa, a lényeg, hogy egyfajta viselkedési mintát tár elénk. Egy híres kísérlet bizonyította be azt, hogy tényleges vészhelyzet esetén sem cselekszünk racionálisan. Egy helyiségbe ugyanis kísérleti alanyokat ültette, a hallgatók azt hitték, tesztet töltenek ki. Ezután a teret elkezdték füsttel megtölteni. Mikor egyedül ültek a teremben a diákok, szinte azonnal jelezték a vészhelyzetet, ám mikor közösen voltak a teremben, az eredmény egészen más lett. A kísérletben résztvevők érzékelték ugyan a veszélyt, de mivel senki sem cselekedett, így elkönyvelték magukban, hogy nincs semmi baj. Pedig a veszély tisztán láthatóan ott lebegett a szemük előtt. Sok esetben a szemtanúk nem érzik bizonyosnak a veszélyt épp emiatt, mert mások sem reagálnak. Ebből az okból kifolyólag a résztvevők nem tudják pontosan, valós veszély áll-e fent, és szükséges-e beavatkozni. Tipikus példa erre a földön fekvő járókelő esete, mikor a legtöbben átlépnek felette, mivel azt hiszik, ittas vagy drog hatása alatt áll, hiszen senki sem segít neki. Itt lép be a következő tényező, ami gátolhat minket a segítségnyújtásban.

A szimpátia

Nem is hinnénk, de a szimpátia nagyon is sokat számít, hogyha segítségnyújtásra kerül a sor. Itt nem vészhelyzetekre kell gondolni csupán, ugyanis hétköznapi esetek modellezésével is foglalkoztak a kutatók. Felkértek több férfit, hogy kétféle szituációt játszanak el az utca emberével. Az egyik esetben szimplán pénzt kértek a járókelőktől, majd egy másik helyszínen szintén ugyanezt tették, ám azzal az indokkal, hogy ellopták a tárcájukat. Ahogyan a pszichológusok sejtették, az utca emberének 72%-a adott pénzt a lopott tárca miatt, míg az első körből csupán 34%-ot sikerült rávenni az adakozásra. Mi tehát a tanulság? Az ember mindig mérlegel, megérdemli-e a társunk a segítséget. Ez igen merész lépés, mivel nyilvánvalóan nem tudjuk minden esetben biztosra, hogy helyesen vélekedünk az adott egyén hátteréről. Ez a felfogás ösztönzi továbbra is a pszichológusokat, hogy megvizsgálják, vajon előítéleteink miként befolyásolják az adakozásról kialakított nézeteinket, cselekedeteinket.

Az önbizalom

Ahhoz, hogy valaki segíteni tudjon, sok tényezőnek kell megfelelnie. Nem mindegy például, hogy mely kultúrakörből származunk, illetve az sem, hogy harmóniában állunk-e saját magunkkal. Pozitív énképünk megtartására törekszünk ugyanis, amitől az lenne várható, hogy vészhelyzetben mindenképp idegenek segítségére sietünk. Ez furcsa mód nincs így, csupán akkor vagyunk hajlandóak azonnal segíteni, ha ismerjük az illetőt. Idegenekkel szemben ugyanis egészen más érzésekkel viseltetünk, vagyis képesek vagyunk elrejtőzni az arctalan tömegben, áthárítva ezzel másra a felelősséget. A segítségnyújtásnak persze az is fontos részét képezi, ki mennyire jártas például az elsősegélynyújtásban, illetve mennyire ismeri a vészhelyzeti forgatókönyveket például egy épület evakuálása során.

Az alábbi videóban megfigyelhető, miként zajlik gyakorlatban a járókelő-effektus. A gyalogosok sok esetben nem reagálnak a földön vagy padon fekvőkre, holott tisztán látszik, néhányan meg is állnak elmélázni, vajon szükséges-e a segítségnyújtás. A kisfilmet Kovács Niki készítette,